33. fejezet - Elképzelés és a valóság

33.fejezet

Elképzelés és a valóság

Adam Lambert szemszög

Reggel elég kómásan keltem. Bellát finoman leműtöttem magamról – de eléggé ki lehetett ütve, mert csak nyüszögött egyet, de aludt tovább.

Az ágy szélén ülve megdörzsöltem a szemem. Homlokom égett és úgy igazán rosszul éreztem magam.

Ki vagyok én, hogy ne szóljak neki? De ez az én dolgom? Miért kellene nekem szólni? Lehet, hogy csak hallucináltam – bár egy ilyen pasit nehéz lenne hallucinálni. Oh, állj Adam. Biztos, hogy ő volt. De mit keresett a fán? Valami denevér, vagy mi? Tudom, hogy látta, hogy látom. Tudom, mert visszabámult – olyan hátborzongató mód. Ijesztően szexi pasi volt. De inkább ijesztő.

Talán jogosan gondolom, hogy kezdek megőrülni. Nem. Nem fogok szólni neki, hogy itt volt – és arról hogy láttam. Egy: két felnőtt emberről van szó, senkinek nem játszom el a postását. Kettő: elég ronda mód' hagyhatta el Bellát, és elég sok erőmbe és energiába tellett összekaparni ezt a lányt. Három: mert nem és kész.

Egyébként is mit mondhatnék? „Hé, Bells, tegnap itt járt az exed, szemeztem vele, majd elaludtam, és szartam szólni. Bocsi, lehet, hogy az egész jelenetünket félreértette, lehet békülni akart, de én alápakoltam a »szeretlek« megszólalásommal reflexből. Elbaltáztam talán életed lehetőségét, de remélem nem haragszol. Tehát kérsz egy kis kávét?” - persze mind ezt olyan nagyon ártatlanul mosolyogva. Akkor talán az arcomat megkíméli, és nem kaparja le a bőrt a képemről. Talán. Ha jó kedve van.

Elhúztam a számat, majd feltápászkodtam. Le kéne zuhanyoznom. Izzadság, pia és alvás szagom van.

Bella szemszög

• Bella... - rázott meg valaki.

Hol vagyok? Miéért?

• Cica, ébresztő – ütögette meg a hátam. - Neeeem, nem húzzuk a fejünkre a takarót! - nevetett.

• Adam. Menj a faszba – morogtam mikor lehúzta a fejemről a paplant.

• Oh, valaki másnapos?

Ráhunyorítottam – nem azért, mert mérgesen akartam nézni (kivételesen). Egyszerűen csak annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam jobban kinyitni a szemem.

• Csináltam kávét és neked is jó reggelt, tündérkirálylány!

Morogtam egyet, miközben felültem.

• Mennyi az idő?

• Tíz múlt pár perccel.

Emésztgettem pár másodpercig az információt, közben megcsapott a tusfürdőjének az illata.

• Tíz.

• Ühüm.

• Tíz – szűrtem a fogam között.

• Unatkoztam – vonta meg a vállát.

• Nos, én nem. Nagyon jól elvoltam. Te miért nem találod fel magad?

Megvakarta a füle tövét.

• Érdekelne valami.

• Ja, és ez nem ért rá.

• Nem, de inkább előtte zuhanyozz le, egyél, kávézz, és utána beszélgethetnénk.

Fél óra alatt elkészültem, életet varázsoltam hamuszürke, nyúzott képembe.

Felpattantam a bárszékre, ittam egy korty kávét, majd Adamet kezdtem vizslatni, aki idegesen játszott a hajával.

• Na, mesélj, mizu.

• Hm? - nézett rám szórakozottan.

Ittam gyorsan még egy nagy kortyot.

• Mit akartál kérdezni?

• Nem fontos.

• De az. Nekem az. Tehát?

• A volt pasid érdekelne – mondta ki végül.

Köhögni kezdtem, mert félrenyeltem. Igen. Nem erre számít az ember egy másnapos reggelen.

• Edwardról? - vörösödtem bele a nevébe. Miért pont róla? Hónapok óta nem is gondoltam rá (leszámítva a tegnapi napot, ami olyan kísértetiesen emlékeztetett engem a kapcsolatunk alatt eltöltött éjszakákra).

• Igen.

• Miért? - kérdeztem döbbenten.

• Csak úgy. Keveset beszéltél róla. Miért lett vége? Hogy ismerkedtetek meg?

• Nem emlékszem – éreztem, ahogy a képemen ég a bőr. - Vagyis, persze, hogy emlékszem, de nem értem.

• Nem értened kell, csak érdekel.

• Hát jó, de mit mondhatnék?

• Mindent? - ráncolta a homlokát.

• Hm – nyeltem egyet, miközben visszaemlékeztem. Mintha meg sem történt volna. - A lényeg az, hogy belebotlottam, szinte ráestem egy elhagyatott úton. Igen, ismét menekültem a paparazzik előtt. Igazából meggondolatlan voltam. Hagytam, hogy elvigyen magához, ahol biztonságban lehettem. Tudod, ez olyan dolog volt, hogy bíztam benne. És valahogy... ezek után rajtam ragadt. Úgy soha igazán nem mondtuk le, legalábbis nem az elején, hogy járunk. Ez természetes volt részéről és részemről is, hogy megfogta a kezem, hozzámért. Nem kellettek szavak, buta ígéretek, az örökké szó – egyszerűen csak élveztük az együtt töltött napokat. Felesleges lett volna, mert túl őrült életem van, ami egyszerűen megmérgezte a kapcsolatunkat. Neki mennie kellett, mennie a bulvár cikkek miatt és az örökös vakuvillanások miatt. Sok volt. Mindig tudtam, hogy eljön az idő, mikor a dolog a fejünkre nő, de mikor ez bekövetkezett, sokkolt, pedig tisztában voltam vele, hogy ez nem fog örökké tartani. Nem tarthatott örökké, miattam legalábbis biztos nem.

Adam pár fokkal fehérebbnek látszott átlag színétől.

• Jól vagy? - érdeklődtem.

Bólintott.

Nyújtózkodtam egyet. A kávé semmit nem segített. Ugyanolyan álmos voltam – de a fejem legalább nem fájt.

• Szerintem én visszafekszem! - mondtam, s próbáltam elnyomni az ásításom.

• Jó – felelte elgondolkodva.

• Megint furcsa vagy! - jegyeztem meg, majd felszökdeltem a lépcsőn.

Levettem farmaromat, s csak a pólómban befeküdtem az ágyamba, s szinte azonnal rám telepedett az álom.

(én szóltam, hogy beteg lesz :D – Alice)

Muszáj volt megtudnom, mi van közöttük – sóhajtottam, miközben beletúrtam fekete hajamba.

Amióta megtaláltam azt a fotót, azóta elvesztettem önmagam. Már csak árnyéka vagyok egykori énemnek.

A fotót, Róla, a mai napig magamnál tartom, s az idő már nyomot hagyott rajta, meggyűrődött, megkopott a mindennapos forgatástól.

Olyan közel lenne – megszerezhetném, mert meg van a hatalmam. Nekem meg van a hatalmam.

Igen, a faszba, Edward, szeretlek... - ráztam hevesen a fejem. A szerelem égetett, fojtogatott, szinte a levegőt is nehezen kapkodtam. Napról napra egyre jobban gyűlölöm ezt a lányt, mert egyedül ő tart vissza a boldogságtól.

Itt ülök egy eldugott kis kávéházban, ahol nagy ívből tesznek a hírességekre – s mint mindennap egy hónapja már, várom, hogy ismét felbukkanjon. A percek, melyek a kis étterem zárásához hoznak közelebb, a vállamra telepednek, s nyomnak egyre kisebbé s kisebbé. Újabb napom veszett el talán. Egy újabb nap feleslegesen, hisz mit is keresek itt. Egyszer láttam, egyszer látott, s bár tudom, ő is vágyik rám, ez mind semmit nem ér Bella miatt. Bella, hiszen az ő exe volt. Francba – temettem el a kezemmel az arcom.

Soha nem éreztem még ilyet, mint abban a rövid pillanatban, mikor szemünk összekapcsolódott. Azok a gyönyörű, topáz szemek mintha csak a vesémig láttak volna. Egy pillanatra úgy éreztem, egy pillanatra, ameddig tartott intim szemkontaktusunk, hogy egy édes tinédzserálomba csöppenhettem ismét.

Oh, miért ismertem meg Bellát?

Most nem csak én, de ő is szenved, mert tudja, hogy valami nem stimmel vele. Ha ő azt tudhatná...

• Sejti – szólalt meg mellőlem egy könnyed, dallamos hang, körbejárva az épületet.

Kinyitottam szemem, majd ismét becsuktam, s megdörzsöltem.

• Nyugodj meg – helyezte hűs kezét a szívemre.

A hátamon végigfutott a hideg, mert érintése úgyis fagyos volt, hogy póló volt rajtam.

Ugyanolyan csibészesen, elragadóan mosolygott mellettem, mint egy hónapja. És most itt ül mellettem.

• Edward? - leheltem meglepetten.

• Igen, Adam, én vagyok.

• Nem szabadna itt lenned, s főleg nem velem! - ellenkezdtem, s éreztem, ahogy a pír elönti az egész arcomat.

• Akkor te mit keresel itt? - vonta fel szép, ívelt szemöldökét.

Kinyitottam a szám, majd be is csuktam. Nem találtam a szavakat. Nem tudtam, mit is mondhattam volna még.

• Sejtettem – vigyorodott el, jókedve hamar visszatért. Kerültem a tekintetét.

Amiről álmodoztam valóra vált, s ettől megijedtem. Mit mondhatnék neki? Most mit? Azt, hogy egy pillanat alatt beleszerettem mint valami hülye kisiskolás? Egyáltalán ő mit keres itt?

• Téged – válaszolta egyszerűen, de komolyan, a kimondatlan gondolatomra.

A gyomrom felfordult. Hogy hallhatta? Engem? Mit ért ezalatt? Hogy elküldjön a faszba, hogy mekkora egy barom vagyok?

• Adam, kérlek, nézz a szemembe.

Nem tettem, s ekkor határozottan, de gyengéden kőkemény, érzéki tenyerével megfogta az állam, s felemelte.

• Úgy nézek én ki, mint aki bántani akar téged? - szeme égette az arcomat.

Nyeltem egyet, de a nyálam fent ragadt a torkomon, mert a nyelőcsövem összeszorult.

Bella... Bella meg fog ölni... kikaparja a két szép kék szemem!

Megrázta a fejét, s kuncogni kezdett, valami viccen, amelyet csak ő érthet.

• Bellát azzal csapnám be, ha tovább játszottam volna a darabot, amelyet írtam életem köré, s melyben ő volt a főszereplő. De meguntam, s tudtam, hogy ő is tudja, hogy valami nem stimmel. Nem vágytam rá, nem tudtam rá társként tekinteni, csak mint egy barátra. Elég okos vagyok, ahhoz, hogy rájöjjek, nem vele volt a baj. Csak velem.

• Mit akarsz tulajdonképp' tőlem?

• És te tőlem? - felelt kérdésemre egy újabb kérdéssel.

Hiába hűsítette tenyere felforrósodott arcom – az ismét égni kezdett.

Gyerünk, Adam, nagyfiú vagy, nagy vagy, mondd ki te! Mondd ki! Mondd!

• Én... én csak... téged... - nyögtem ki végül, majd gyorsan hozzátettem – azt hiszem.

• Nos, én is így vagyok vele – harapta be gyönyörű, formás ajkát, majd kezét, amelyet eddig az arcomon pihentetett, amelyet elárasztott, s lüktetett benne a vér, végighúzta a mellkasomig, majd megállt a szívemnél, amely csak úgy dübörgött.

• Hm... - sóhajtottam, a levegő a számból az arcába áramlott.

Rápillantottam italomra, amelyből pár perccel ezelőtt kortyoltam. Belekevert talán valamit? Hirtelen úgy érzem magam, mintha szédülnék és elolvadnék. Odaadó lettem, mintha ledőlt volna „az erős vagyok” álcám. Mi történt velem? Mintha én valamiféle vad lennék, amelyet elkapott s megbénított a vadász. Így érzem most magam.

Úgy itt akarnám hagyni, felpattanni az asztaltól, s messze futni, de képtelen vagyok. Mintha mellé kötöztek volna valami láthatatlan, elvarázsolt kötéllel.

Megbolondulva érzem magam, akár egy bábú, amelybe szerelmi tűket döfnek. Meg akarnám törni ezt a pillanatot, de félek, hogy soha többé nem lesz alkalmam ilyen varázslatos érzésre. Vágyom az átkára.

Elbűvölve bámultam formás, szépen szabott ajkát, s szó nélkül élveztem közelségét, melyre már olyan rég vágytam.

Ő tette meg most a kezdő lépést, amelyre szomjaztam. Még elcsíptem, hogy tekintete ideges, mielőtt ajkunk lázasan összeforrt.

Mindent elsöpört a pillanat, mely minden érzékterületet megmozgatott. Belélegeztem finom, kábító illatát, ajkam érzékelte az övének mozgását, kezének simítását mellkasomon, s azon kaptam magam, hogy én is az ő ingének gombjával játszadozom, mely finoman tapadt izmos mellkasára.

Felizzott minden vágy bennem, melyet hónapok óta tartogattam. Egyszerűen csak akartam őt!

Zihálva pattantam fel az ágyon, közben a kezemmel a hasamat simogattam, mely teljesen felfordult.

• Fúj, fúj, fúj bazd meg! - ismételgettem elvékonyodott hangon, és az egész szörnyű álomképet igyekeztem kitörölni. - Fúj, fúj, fúj! - ütögettem kétségbeesetten a fejemet, s ekkor egyszer csak bevillant. - ADAM! - ordítom, s már talpon is vagyok azzal a feltett szándékkal, hogy megölöm.

Helyrekattant. Istenem. Mit várok egy meleg pasitól azután, hogy meglátta Edward paparazzi képét?!

Adam Lambert szemszög

• Adam! - hallottam meg ordítását, a kanapén ülve, épp' a kosármeccs félidejénél tartva.

• Bells? - érdeklődöm, majd reflexből szinte kilőttem a helyemről, s toppantam meg, mikor megláttam vörös, dühös képét.

• Én tudom! Rájöttem! Undorító! Fúj! Követelem, hogy költözz el! Ez undorító! Hogy tehetted?! Én rájöttem! Azt hitted, nem jövök rá, hogy miért viselkedsz furán s kérdezel Edwardról?

Arcomat elöntötte a vér. Szólnom kellett volna. Basszus.

• Sajnálom, Bella! Igen, nem szóltam, hogy láttam tegnap az ablakban Edwardot, mert nem tudtam mi volt köztetek! Ezt rohadtul nem éreztem az én dolgomnak! Én csak nem tudtam, hogy mit jelent neked, haragszol-e rá. Nem akartam megkaparni a sebeket, amelyet olyan nehezen helyrehoztam! Három hónap lelkizést, egy autóbalesetet és öt plusz kilót köszönhetek neki! Sajnálom, oké?!

Elakadt a a szava. Keze, amellyel mutogatott lefagyott, s csak tátogott, akár egy hal.

• Most mi van? - néztem rá értetlenül.

• Mit... mit beszélsz? - lehelte fulladozva.