Reggel elég kómásan keltem. Bellát finoman leműtöttem magamról – de eléggé ki lehetett ütve, mert csak nyüszögött egyet, de aludt tovább.
Az ágy szélén ülve megdörzsöltem a szemem. Homlokom égett és úgy igazán rosszul éreztem magam.
Ki vagyok én, hogy ne szóljak neki? De ez az én dolgom? Miért kellene nekem szólni? Lehet, hogy csak hallucináltam – bár egy ilyen pasit nehéz lenne hallucinálni. Oh, állj Adam. Biztos, hogy ő volt. De mit keresett a fán? Valami denevér, vagy mi? Tudom, hogy látta, hogy látom. Tudom, mert visszabámult – olyan hátborzongató mód. Ijesztően szexi pasi volt. De inkább ijesztő.
Talán jogosan gondolom, hogy kezdek megőrülni. Nem. Nem fogok szólni neki, hogy itt volt – és arról hogy láttam. Egy: két felnőtt emberről van szó, senkinek nem játszom el a postását. Kettő: elég ronda mód' hagyhatta el Bellát, és elég sok erőmbe és energiába tellett összekaparni ezt a lányt. Három: mert nem és kész.
Egyébként is mit mondhatnék? „Hé, Bells, tegnap itt járt az exed, szemeztem vele, majd elaludtam, és szartam szólni. Bocsi, lehet, hogy az egész jelenetünket félreértette, lehet békülni akart, de én alápakoltam a »szeretlek« megszólalásommal reflexből. Elbaltáztam talán életed lehetőségét, de remélem nem haragszol. Tehát kérsz egy kis kávét?” - persze mind ezt olyan nagyon ártatlanul mosolyogva. Akkor talán az arcomat megkíméli, és nem kaparja le a bőrt a képemről. Talán. Ha jó kedve van.
Elhúztam a számat, majd feltápászkodtam. Le kéne zuhanyoznom. Izzadság, pia és alvás szagom van.
Bella szemszög
Bella... - rázott meg valaki.
Hol vagyok? Miéért?
Cica, ébresztő – ütögette meg a hátam. - Neeeem, nem húzzuk a fejünkre a takarót! - nevetett.
Adam. Menj a faszba – morogtam mikor lehúzta a fejemről a paplant.
Oh, valaki másnapos?
Ráhunyorítottam – nem azért, mert mérgesen akartam nézni (kivételesen). Egyszerűen csak annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam jobban kinyitni a szemem.
Csináltam kávét és neked is jó reggelt, tündérkirálylány!
Morogtam egyet, miközben felültem.
Mennyi az idő?
Tíz múlt pár perccel.
Emésztgettem pár másodpercig az információt, közben megcsapott a tusfürdőjének az illata.
Tíz.
Ühüm.
Tíz – szűrtem a fogam között.
Unatkoztam – vonta meg a vállát.
Nos, én nem. Nagyon jól elvoltam. Te miért nem találod fel magad?
Megvakarta a füle tövét.
Érdekelne valami.
Ja, és ez nem ért rá.
Nem, de inkább előtte zuhanyozz le, egyél, kávézz, és utána beszélgethetnénk.
Fél óra alatt elkészültem, életet varázsoltam hamuszürke, nyúzott képembe.
Felpattantam a bárszékre, ittam egy korty kávét, majd Adamet kezdtem vizslatni, aki idegesen játszott a hajával.
Na, mesélj, mizu.
Hm? - nézett rám szórakozottan.
Ittam gyorsan még egy nagy kortyot.
Mit akartál kérdezni?
Nem fontos.
De az. Nekem az. Tehát?
A volt pasid érdekelne – mondta ki végül.
Köhögni kezdtem, mert félrenyeltem. Igen. Nem erre számít az ember egy másnapos reggelen.
Edwardról? - vörösödtem bele a nevébe. Miért pont róla? Hónapok óta nem is gondoltam rá (leszámítva a tegnapi napot, ami olyan kísértetiesen emlékeztetett engem a kapcsolatunk alatt eltöltött éjszakákra).
Igen.
Miért? - kérdeztem döbbenten.
Csak úgy. Keveset beszéltél róla. Miért lett vége? Hogy ismerkedtetek meg?
Nem emlékszem – éreztem, ahogy a képemen ég a bőr. - Vagyis, persze, hogy emlékszem, de nem értem.
Nem értened kell, csak érdekel.
Hát jó, de mit mondhatnék?
Mindent? - ráncolta a homlokát.
Hm – nyeltem egyet, miközben visszaemlékeztem. Mintha meg sem történt volna. - A lényeg az, hogy belebotlottam, szinte ráestem egy elhagyatott úton. Igen, ismét menekültem a paparazzik előtt. Igazából meggondolatlan voltam. Hagytam, hogy elvigyen magához, ahol biztonságban lehettem. Tudod, ez olyan dolog volt, hogy bíztam benne. És valahogy... ezek után rajtam ragadt. Úgy soha igazán nem mondtuk le, legalábbis nem az elején, hogy járunk. Ez természetes volt részéről és részemről is, hogy megfogta a kezem, hozzámért. Nem kellettek szavak, buta ígéretek, az örökké szó – egyszerűen csak élveztük az együtt töltött napokat. Felesleges lett volna, mert túl őrült életem van, ami egyszerűen megmérgezte a kapcsolatunkat. Neki mennie kellett, mennie a bulvár cikkek miatt és az örökös vakuvillanások miatt. Sok volt. Mindig tudtam, hogy eljön az idő, mikor a dolog a fejünkre nő, de mikor ez bekövetkezett, sokkolt, pedig tisztában voltam vele, hogy ez nem fog örökké tartani. Nem tarthatott örökké, miattam legalábbis biztos nem.
Adam pár fokkal fehérebbnek látszott átlag színétől.
Jól vagy? - érdeklődtem.
Bólintott.
Nyújtózkodtam egyet. A kávé semmit nem segített. Ugyanolyan álmos voltam – de a fejem legalább nem fájt.
Szerintem én visszafekszem! - mondtam, s próbáltam elnyomni az ásításom.
Jó – felelte elgondolkodva.
Megint furcsa vagy! - jegyeztem meg, majd felszökdeltem a lépcsőn.
Levettem farmaromat, s csak a pólómban befeküdtem az ágyamba, s szinte azonnal rám telepedett az álom.
(én szóltam, hogy beteg lesz :D – Alice)
Muszáj volt megtudnom, mi van közöttük – sóhajtottam, miközben beletúrtam fekete hajamba.
Amióta megtaláltam azt a fotót, azóta elvesztettem önmagam. Már csak árnyéka vagyok egykori énemnek.
A fotót, Róla, a mai napig magamnál tartom, s az idő már nyomot hagyott rajta, meggyűrődött, megkopott a mindennapos forgatástól.
Olyan közel lenne – megszerezhetném, mert meg van a hatalmam. Nekem meg van a hatalmam.
Igen, a faszba, Edward, szeretlek... - ráztam hevesen a fejem. A szerelem égetett, fojtogatott, szinte a levegőt is nehezen kapkodtam. Napról napra egyre jobban gyűlölöm ezt a lányt, mert egyedül ő tart vissza a boldogságtól.
Itt ülök egy eldugott kis kávéházban, ahol nagy ívből tesznek a hírességekre – s mint mindennap egy hónapja már, várom, hogy ismét felbukkanjon. A percek, melyek a kis étterem zárásához hoznak közelebb, a vállamra telepednek, s nyomnak egyre kisebbé s kisebbé. Újabb napom veszett el talán. Egy újabb nap feleslegesen, hisz mit is keresek itt. Egyszer láttam, egyszer látott, s bár tudom, ő is vágyik rám, ez mind semmit nem ér Bella miatt. Bella, hiszen az ő exe volt. Francba – temettem el a kezemmel az arcom.
Soha nem éreztem még ilyet, mint abban a rövid pillanatban, mikor szemünk összekapcsolódott. Azok a gyönyörű, topáz szemek mintha csak a vesémig láttak volna. Egy pillanatra úgy éreztem, egy pillanatra, ameddig tartott intim szemkontaktusunk, hogy egy édes tinédzserálomba csöppenhettem ismét.
Oh, miért ismertem meg Bellát?
Most nem csak én, de ő is szenved, mert tudja, hogy valami nem stimmel vele. Ha ő azt tudhatná...
Sejti – szólalt meg mellőlem egy könnyed, dallamos hang, körbejárva az épületet.
Kinyitottam szemem, majd ismét becsuktam, s megdörzsöltem.
Nyugodj meg – helyezte hűs kezét a szívemre.
A hátamon végigfutott a hideg, mert érintése úgyis fagyos volt, hogy póló volt rajtam.
Ugyanolyan csibészesen, elragadóan mosolygott mellettem, mint egy hónapja. És most itt ül mellettem.
Edward? - leheltem meglepetten.
Igen, Adam, én vagyok.
Nem szabadna itt lenned, s főleg nem velem! - ellenkezdtem, s éreztem, ahogy a pír elönti az egész arcomat.
Akkor te mit keresel itt? - vonta fel szép, ívelt szemöldökét.
Kinyitottam a szám, majd be is csuktam. Nem találtam a szavakat. Nem tudtam, mit is mondhattam volna még.
Sejtettem – vigyorodott el, jókedve hamar visszatért. Kerültem a tekintetét.
Amiről álmodoztam valóra vált, s ettől megijedtem. Mit mondhatnék neki? Most mit? Azt, hogy egy pillanat alatt beleszerettem mint valami hülye kisiskolás? Egyáltalán ő mit keres itt?
Téged – válaszolta egyszerűen, de komolyan, a kimondatlan gondolatomra.
A gyomrom felfordult. Hogy hallhatta? Engem? Mit ért ezalatt? Hogy elküldjön a faszba, hogy mekkora egy barom vagyok?
Adam, kérlek, nézz a szemembe.
Nem tettem, s ekkor határozottan, de gyengéden kőkemény, érzéki tenyerével megfogta az állam, s felemelte.
Úgy nézek én ki, mint aki bántani akar téged? - szeme égette az arcomat.
Nyeltem egyet, de a nyálam fent ragadt a torkomon, mert a nyelőcsövem összeszorult.
Bella... Bella meg fog ölni... kikaparja a két szép kék szemem!
Megrázta a fejét, s kuncogni kezdett, valami viccen, amelyet csak ő érthet.
Bellát azzal csapnám be, ha tovább játszottam volna a darabot, amelyet írtam életem köré, s melyben ő volt a főszereplő. De meguntam, s tudtam, hogy ő is tudja, hogy valami nem stimmel. Nem vágytam rá, nem tudtam rá társként tekinteni, csak mint egy barátra. Elég okos vagyok, ahhoz, hogy rájöjjek, nem vele volt a baj. Csak velem.
Mit akarsz tulajdonképp' tőlem?
És te tőlem? - felelt kérdésemre egy újabb kérdéssel.
Hiába hűsítette tenyere felforrósodott arcom – az ismét égni kezdett.
Gyerünk, Adam, nagyfiú vagy, nagy vagy, mondd ki te! Mondd ki! Mondd!
Én... én csak... téged... - nyögtem ki végül, majd gyorsan hozzátettem – azt hiszem.
Nos, én is így vagyok vele – harapta be gyönyörű, formás ajkát, majd kezét, amelyet eddig az arcomon pihentetett, amelyet elárasztott, s lüktetett benne a vér, végighúzta a mellkasomig, majd megállt a szívemnél, amely csak úgy dübörgött.
Hm... - sóhajtottam, a levegő a számból az arcába áramlott.
Rápillantottam italomra, amelyből pár perccel ezelőtt kortyoltam. Belekevert talán valamit? Hirtelen úgy érzem magam, mintha szédülnék és elolvadnék. Odaadó lettem, mintha ledőlt volna „az erős vagyok” álcám. Mi történt velem? Mintha én valamiféle vad lennék, amelyet elkapott s megbénított a vadász. Így érzem most magam.
Úgy itt akarnám hagyni, felpattanni az asztaltól, s messze futni, de képtelen vagyok. Mintha mellé kötöztek volna valami láthatatlan, elvarázsolt kötéllel.
Megbolondulva érzem magam, akár egy bábú, amelybe szerelmi tűket döfnek. Meg akarnám törni ezt a pillanatot, de félek, hogy soha többé nem lesz alkalmam ilyen varázslatos érzésre. Vágyom az átkára.
Elbűvölve bámultam formás, szépen szabott ajkát, s szó nélkül élveztem közelségét, melyre már olyan rég vágytam.
Ő tette meg most a kezdő lépést, amelyre szomjaztam. Még elcsíptem, hogy tekintete ideges, mielőtt ajkunk lázasan összeforrt.
Mindent elsöpört a pillanat, mely minden érzékterületet megmozgatott. Belélegeztem finom, kábító illatát, ajkam érzékelte az övének mozgását, kezének simítását mellkasomon, s azon kaptam magam, hogy én is az ő ingének gombjával játszadozom, mely finoman tapadt izmos mellkasára.
Felizzott minden vágy bennem, melyet hónapok óta tartogattam. Egyszerűen csak akartam őt!
Zihálva pattantam fel az ágyon, közben a kezemmel a hasamat simogattam, mely teljesen felfordult.
Fúj, fúj, fúj bazd meg! - ismételgettem elvékonyodott hangon, és az egész szörnyű álomképet igyekeztem kitörölni. - Fúj, fúj, fúj! - ütögettem kétségbeesetten a fejemet, s ekkor egyszer csak bevillant. - ADAM! - ordítom, s már talpon is vagyok azzal a feltett szándékkal, hogy megölöm.
Helyrekattant. Istenem. Mit várok egy meleg pasitól azután, hogy meglátta Edward paparazzi képét?!
Adam Lambert szemszög
Adam! - hallottam meg ordítását, a kanapén ülve, épp' a kosármeccs félidejénél tartva.
Bells? - érdeklődöm, majd reflexből szinte kilőttem a helyemről, s toppantam meg, mikor megláttam vörös, dühös képét.
Én tudom! Rájöttem! Undorító! Fúj! Követelem, hogy költözz el! Ez undorító! Hogy tehetted?! Én rájöttem! Azt hitted, nem jövök rá, hogy miért viselkedsz furán s kérdezel Edwardról?
Arcomat elöntötte a vér. Szólnom kellett volna. Basszus.
Sajnálom, Bella! Igen, nem szóltam, hogy láttam tegnap az ablakban Edwardot, mert nem tudtam mi volt köztetek! Ezt rohadtul nem éreztem az én dolgomnak! Én csak nem tudtam, hogy mit jelent neked, haragszol-e rá. Nem akartam megkaparni a sebeket, amelyet olyan nehezen helyrehoztam! Három hónap lelkizést, egy autóbalesetet és öt plusz kilót köszönhetek neki! Sajnálom, oké?!
Elakadt a a szava. Keze, amellyel mutogatott lefagyott, s csak tátogott, akár egy hal.
Sziasztok! Meghoztam a frisst. Ketten írtuk meg Cathyvel, aki az én egyik őrzőangyalom. Imádom, és kevés olyan tehetséges ember mászkál a Földön, mint Ő. Küldeném ezt a fejezetet Neki a kemény munkáért, és Hajnalnak, aki közreműködött.
32.fejezet
VMA – elkéstem
Bella szemszög
Álmatlanul forgolódtam az ágyban. Már félig a roppant aranyos körkislánnyal és annak szénfekete, hosszú hajával jártam képzeletben, ahogy mászik ki a kútból, félig viszont nagyon is tudtam, hogy ébren vagyok, mert mocorogtam és éreztem az álmosság súlyát a szemhéjamon. Túl sok dolog zizegett az agyamban, képtelen voltam szundi-funckióra váltani – és a film is megviselt lelkileg. Szeretem a horrorfilmeket, nem arról van szó, hogy nem, de utána nem tudok tőlük aludni. Nyomot hagynak bennem, és pont mielőtt álom jönne a szememre, az összes torz pillanat az elmémbe szökik. De most emellett, mintha ez nem lenne elég... annyi érzés kavargott bennem. Valami beazonosíthatatlan, düh, szorongás, tenni akarás, elszántság, lámpaláz, fájdalom...
Felültem az ágyon, az órára pillantottam, ami hajnali hármat mutatott. Itt jött el az a pillanat, ahol tudtam, hogy alvásról szó sem lehet. Ha sikerülne is most elaludni, reggel hétkor használhatatlanabb lennék, mint egy mosogatórongy. Nem lenne az a feketekávé, ami segítene rajtam. Lemondóan felsóhajtottam.
Beharaptam az alsó ajkamba, miközben fekete fürtjeimet hátradobtam, hogy ne lógjanak a szemembe.
A másik szobából horkolás szűrődött, más, egyéb hangokat hál'istennek nem hallottam.
Hogy a tökömbe (ami nincs..., de akkor is) mert ez a... ide pasit hozni? A házamba ráadásul. Ezért fizetni fog. Nagyon. Nem elég, hogy idepofátlankodik – ez erős, de most mérges vagyok, szóval megengedtem magamnak ezt a hangnemet-, még szextelepet csinál a lakásomból.
Dühösen fújtattam, de valamiért – pedig a vágy, hogy felébresszem, és holnap hasznavehetetlenül fáradt legyen, és elaludjon show közben bennem volt – halkan osontam, lábujjhegyen lépkedtem az ágyamtól az ajtóig, majd az ajtómtól a konyháig. Ha már fent vagyunk együnk valamit – gondoltam, és végigsimítottam lapos hasfalamon. Egy fehér, hosszú ing volt rajtam és egy bugyi, ami visszaverődött az egyik vitrin üvegén. Megigazítottam lehetetlenül kócos hajamat, és megvizsgáltam a szemem alatti karikákat, az arcomon a már alig látható sárgás nyomot (amit drága, rohadna meg Conor okozott, de szeressük...), majd vékony – undorítóan vékony - combomon a pár lilás foltot, amit a próbán szereztem.
Kinyitottam a hűtőajtaját, ami halkan zizegni kezdett, a lámpa pedig felkapcsolt benne. Kivettem valami ételmaradékot abból, amit még Adam hozott. Kiöntöttem a kínai kaját egy tányérba, majd benyomtam a mikróba. Felszisszentem, amikor az hangosan szercsegni kezdett, és fülelni kezdtem nem ébredt-e fel valaki. Nem hallottam mozgást, így egy picit megnyugodtam.
Öntöttem a kedvenc kerámia bögrémbe a maradék, tegnapi (fúj) hideg kávét, de lusta voltam újat csinálni és zajt sem szerettem volna csapni. Mert én figyelek az érzéseire. De azt garantálom – kieszeltem a bosszúmat várakozás közben – kemény rockra fog ébredni a kis drágám. Próbáltam elfojtani sátáni kacajomat (atyaég, valami elmebajom van), és állva egy villával felszerelkezve enni kezdtem a finom illatú, gőzölgő tésztát.
Levedeltem a kávét. Nem akartam érezni az ízét, csak arra volt jó, hogy felpörgessen. Lehet valami – direkt erre – itthon tartó bogyót is be kéne vennem a gála előtt, hogy ne essek össze, vagy ilyesmi. Talán most nem állok be annyira tőlük. Egy szem nem árthat... - méláztam, közben a pultnak dőltem. Fogalmam sem volt mihez kezdjek, csak bambán bámultam ki az álmos fejemből.
Adam szemszöge
A rohadt életbe! - morogtam.
Felültem az ágyon. A szívem kétszer gyorsabban vert, a fejembe éles fájdalom nyilallt, a szemem égett a szám pedig kiszáradt volt.
Jó reggelt! - dőlt Bella az ajtómnak, arcán valami hülye vigyorral.
Mennyi az idő?
Eltöprengett, majd végignézett rajtam.
Te miért vagy ruhában? - kérdezte, és a kis szöszkére nézett, aki mellettem feküdt. Ő nem hallotta az istentelen szart, ami üvöltött a nappaliban.
Mennyi az idő? - ismételtem, és megszorítottam a halántékom, mert iszonyatosan lüktetett.
Pontosan most múlt egy perccel hat – világosított fel, és belekortyolt a bögréjébe.
Te mekkora pszichopata vagy? - érdeklődtem „kedvesen”.
Unatkoztam – mosolygott.
Én meg aludtam! Találd fel magad! - dőltem vissza, és felnyögtem. Meg fogok őrülni a fejfájástól!
Miért vagy a tegnapi ruhádban? - nevetett.
Húzz el, Bella.
Fél órád van pihenni, utána mennünk kell még egyszer próbálni, majd a sminkeshez, megnézni a látványtervet, a helyünket, interjút adni... - kezdte el sorolni, én pedig képtelen voltam koncentrálni. Erős köd ült a fejemben, amely megfojtotta az agyamat. De nem elég, hogy abszolút zakkant voltam, az agyhalálom még fájt is. - Figyelsz te rám?!
Menj el.
Ezt vedd be – mondta, meg sem hallva amit kértem tőle. Megint.
Majd a számba dugott valami keserű pirulát.
Fúj, mi ez? - fintorogtam.
Lenyeli a baba – gügyögte, majd megszorította az állkapcsom, és öntött a számba vizet, amivel lecsúszott a torkomon a bogyó.
Te komplett hülye vagy? - köhögtem, mert a víz félrement a torkomon.
Morcos vagy? - vakargatta meg a hasam. - Csak nem másnapos...?
Bella, menj ki – ráncoltam a homlokom.
Nem jött össze a móka a kis babáddal?
Na most húzz el.
Felnevetett.
Még van huszonkét perced – emlékeztetett, majd hangosan énekelni kezdte a Guns 'N Roses számát, tovább bosszantva ENGEM.
Az a valami amit adott – a kis „drága tündér” nem árulta el mit – hatni kezdett, a fejfájásom pedig apadni ezáltal.
Kelj fel! - bökdöstem meg a hangosan horkoló... nem is tudom a nevét.
Ilyenkor normális esetben hozzáteszem, hogy öltözz, de itt nem volt helytálló, mert ruhában volt...
Még mindig nem ébredt. Hát ez komolyan képes téli álmot aludni? Most akkor szurkáljam meg egy késsel, vagy mi?
Megvizsgáltam az arcát. Tulajdonképpen nem is gáz, hogy nem jött vele össze. Talán a karma rendelte, hogy bealudjon. Nem volt egy szép látvány. Legalábbis nem az én esetem volt.
Szőke, rövid haj, sápadt, jellegtelen arc... Határozottan fúj.
Bellus! - kiáltottam, mire a fejem lüktetni kezdett. Nem nagyon már, csak egy kicsit. - Várj, már nem kellesz! - tettem hozzá, mikor megláttam az éjjeliszekrényen a maradék vizet.
Felültem – mire kicsit megszédültem, de összeszedtem magam. Felálltam, megropogtattam a csontjaimat, megállapítottam, hogy fürödnöm kell, majd megemeltem a poharat, és halál nyugodtan az ágy másik oldalára sétáltam. Megköszörültem a torkom, majd „véletlenül” meglendítettem a kezemet, „véletlenül” pont azt, amelyben a vizes pohár volt, és szintén „véletlenül” a srác arcába. Én hiszek a véletlenekben, de ki nem?
Azt a kurva – kapott a fejéhez. Juj, ez szőrös. Fúj. Ismét.
Jó reggelt! - köszöntöttem.
Te meg a mi a jó fa...
Na, na, ne légy durci – simogattam meg a fejecskéjét.
Hány óra van?
Pontban az, amikor az idegenek hazaindulnak – simogattam meg a mellkasát. - Mondanám, hogy öltözz fel... - néztem végig rajta –, de felesleges. Remélem jól aludtál! - paskoltam meg a pocakját, majd a fürdőhöz indultam.
Legalább egy törülközőt kapok?
Hogy ennek mennyi nyűgje van...
Perszeee... - mondtam azzal a hangsúllyal, mintha nagy szívességet tennék neki. - Ott a fürdő. - mutattam meg neki. - Rendezd el magad, majd menned kell – nyomtam meg a két szót.
Mert? - értetlenkedett.
Mert nekem dolgom van. Két perced van.
Morgott valamit az orra, de nem igazán izgatott.
Miután végzett a szöszi, rábíztam őt a takarítónőre, aki készségesen kikísérte, rám pedig szúrósan nézett. Kis rasszista, de azért az én pénzemből él. Szép.
Ezután magamra fordítottam az időt. Így is túl sok percet pazaroltam el feleslegesen.
Megvizsgáltam az arcomat a tükrömben. A szemem karikás volt, a fejem pedig rémesen nézett ki. Még ráncokat is láttam, ami csak a párnától volt. Szörnyen festettem. Másnaposan.
Ó már... - mormogtam.
Az első, és legfontosabb lépésnek a zuhanyzást láttam. Utána jöhet a többi (értsd: emberi állapotba rakni a kinézetem, mert most megijednél).
Bella szemszöge
Adam! El fogunk késni, és miattad! - kopogtam az ajtaján. - Mi tart ennyi ideig? - türelmetlenkedtem. - Itt hagylak! - tettem hozzá válaszát meg sem várva.
Hogy neked mennyi bajod van! - nyitotta ki hirtelen az ajtót. Megszeppentem.
Tökéletesen festett. Elég közel álltam hozzá, hogy érezzem finom, kellemes parfümjét. Olyan jó illata volt.
Mi? - dadogtam.
Hülyén éreztem magam. Fiú létére sokkal jobban festett mint én. Összegumizott haj, farmer, zenekaros póló, tornacipő. Ez voltam én, hiszen minek kiöltözni? - gondoltam.
Nos Adam pedig, fekete öltöny kabát laza szabás vonallal, mintás póló, farmernadrág és bőrcipő. Szeme gyönyörűen kiemelve, arca pedig friss és üde volt. Nem úgy nézett ki, mint aki egy éjszakát bulizott át, és mint aki hű de másnapos lenne. Nos, én pedig pontosan olyan voltam, amilyennek éreztem magam: gyűrött.
Hogy csinálja?
Indulhatunk? - integetett az arcom elé. Úristen! Még a kezének is jó szaga van!
Aha... - motyogtam, és elővettem a Prada táskámból a napszemüveg.
Nem akartam felvenni, de ezek után, hogy ő van az oldalamon, nem mutatom az arcom. Sőt. Egy zacskót húznék szívem szerint a fejemre.
Tél van – tájékoztatott.
Tudom – mondtam sötéten.
„Feltűnés nélkül” végigfuttatta rajtam a szemét, és beharapta az alsó ajkát, hogy visszafojtsa a kuncogását. De én így is hallottam. Ó, de még mennyire...
Rosszul aludtál? - kérdezte udvariasan, hangja még mindig kicsit akadozott.
Nem válaszoltam.
A sofőr már kint várt minket. Olivertől huszonegy, azaz huszonegy nem fogadott hívásom volt. De féltem felvenni. Őszintén szólva féltem tőle...
Kicsit meg fog lepődni, de nem lesz nagyon mérges – győzködtem magam, Adam pedig furcsán méregetett, de most ő nem szólt semmit. Látott valamit rajtam, ami némaságra buzdította.
«»
Hogy a... - píí....
Innentől kisípolhatnám Oliver összes szavát. Az öltözőmben várt. Mielőtt rám nézett volna, arról papolt, hogy miért nem ér el hetek óta, hogy merek én nem életjelet adni magamról.
Aztán rám nézett. És a dühe rosszabb lett.
Kicsit már untam, így a plafont kezdtem el bámulni.
Figyelsz te rám? - tajtékzott.
Nem. - vontam meg a vállam.
Fújt egyet, a fogán keresztül engedte ki a levegőt, ami ijesztővé tette.
Hogy festesz? - sziszegte.
Ismét egy vállvonás volt a válaszom. Semmi kedvem nem volt vele vitatkozni az életemről. Sőt. Semmiről nem akartam vele beszélni.
Megragadta a zsákot, ami a fogason lógott, és gyakorlatilag kegyetlenül széttépte. Majd... elájult? De nem. Nem volt ekkora szerencsém. Csak elfehéredett.
Mi ez? - bökött az anyagra.
A fellépőruhám – válaszoltam.
Ez komoly? - vékonyodott el a hangja. - Marie, ez...
Bella vagyok, bassza meg! És igen ez ruha. És igen, ezt fogom viselni, azért varrattam. És igen, új számot adok elő. És nem, nem járok egy buzival. És nem, nem paróka van rajtam. Egyéb hülye kérdés?! - valamennyire figyeltem a monológjára, ami immár kezdett párbeszédbe átmenni.
Hogy gondoltad ezt?
Ó Istenem! Beakadt a lemez, vagy mi? Dolgom van, még át kell öltöznöm, mert nézz rám – mutattam a pólóm felé -, most tényleg úgy nézek ki, mint a „körkislány”. - nagyon rákattantam arra a filmre. - Szóval, jó manager lévén tennéd a dolgod, és beküldenéd Ericet, a stylistomat?
Nem válaszolt, csak tehetetlenül bámult rám. Vajon a némaság ennyire fertőző betegség?!
Fáradt és nyűgös vagyok, erre még te is piszkálsz – panaszkodtam. - Hagyj élni és tedd amit kértem!
Szó nélkül elrobogott, és valamit morgott az orra alatt. De nem izgatott különösebben.
Leültem a sminkesszékbe, és elnyúltam. Szívem szerint rádőltem volna a pultra, és átaludtam volna az egész gálát – ráadásul még csak hajnal volt, és már most így éreztem.
Amikor Eric belépett a kis „felszerelésével”, elkezdődött az őrült nap kezdete.
Két órán át igazította rám a ruhát, panaszkodott, káromkodott. Megkaptam azt, hogy híztam, én ezen pedig csak sunnyogni tudtam. A próbákon kívül semmit nem mozogtam, csak ettem, vagy a nappaliban punnyadtam.
Belecsípett a derekamba – amit nem vettem magamra... - majd leráncigálta a ruhát, és adott rám egy fűzőt.
Nem fogok végezni! - sopánkodott.
Még ő van kiakadva? Én állok két órája. Éhes, álmos és fáradt vagyok. Interjúznom kell. A vörös szőnyegre tervezett gyönyörű fekete ruhám csak nem jön rám. Fűzőt erőltetnek a testemre. És még ő panaszkodik?!
Aztán ahogy összezúzta a belsőszerveim (rám adott egy fekete, csipkés fűzőt), ismét megpróbálkozott a ruha összecipzározásával. Sikerült neki.
Ki tudta, hogy csak egy apró kis trükk kell! - nézett végig rajtam.
Neked kéne... - jegyeztem meg, és igyekeztem nem megfulladni.
Most kötözködsz?
Nem... - vontam fel a szemöldököm.
- Ma már nem ehetsz semmit, ugye tudod? – jelentette ki Eric miközben próbálta rólam lehámozni a ruhát. - Mert? - Mert akkor már fűzővel sem jön rád a ruhád, azért… - Jó. – sóhajtottam. És ő csak beszélt tovább… Hogy nem hisz nekem, hogy ezzel az ő hírnevét is lerontom és a többi… Jó, egy kicsit volt igaza, de most annyira nem érdekelt, hogy mi baja. Tudom, ez önző dolog, de annyi ideig voltam jó kislány, mindent megtettem, amit csak kértek. Úgy érzem ebből már elég. Most magammal akarok foglalkozni kicsit. Magammal, nem azzal aki idáig próbáltam lenni, akit idáig rám erőltettek.
A hosszú és unalmas ruhapróba után azonnal szaladtam a nagyszínpadhoz. Már mindenki végzett, nem sokan voltak így ott, visszamentek készülődni, Adam sem volt már sehol. Ez kicsit rosszul esett, hogy nem várt meg. Persze, nem kötelessége, de azért jól esett volna. Minden próbán ott volt, támogatott. Jó, persze, neki is dolga van. Furcsa… Idáig úgy éreztem, hogy kezd a fejemre nőni, de most, hogy pár órája láttam utoljára, hiányérzetem támadt. Az sem zavart volna, ha most ide rohan és a képembe ordítja azzal a kisfiús vigyorával, hogy milyen szarul nézek ki. Ő legalább megmondja az igazat, nem hazudik a két szép, karikás szemembe. Egész főpróba alatt Adamen kattogott az agyam. Azt hiszem, ráébredtem arra, hogy ez a szám miatta íródott. Edward elvesztése után azt hiszem bátran kimondhatom, hogy a lelkem meghalt. És akkor jött Adam, aki csak a tv-ből ismert, azt a Bellát ismerte, aki nem vagyok. Mégis, ő mentett meg, ő nyitotta fel a szemem, az ő segítségével tűnt el a hamis Bella. Ha jobban belegondolok, elég vicces a dolog. Edward rendelkezik gondolat olvasó képességekkel, nem Adam, mégis ő tud olvasni az elmémből. Az utolsó versszaknál megjelent az emlegetett farkas. Hirtelen jó érzés töltött el, erőt adott a jelenléte. Miközben az utolsó pár sort énekeltem, a szemébe néztem. Kizártam mindent és mindenkit. Olyan volt, mintha előttem állna pontosan, és a fülébe suttognám:
„Nyisd fel a szemem mindenhez
Gondoltatok nélkül, hang nélkül, lélek nélkül
Ne hagyj itt meghalni
Többnek kell itt lenni
Élessz fel”
Mikor végeztem, az emberek szemében egyöntetűen meglepettséget láttam. Még az ő szemeiben is. Nem értettem, hogy miért. Oké, a többieket megértettem, de őt nem. Meg is akartam őt kérdezni, hogy mi a baj. Talán túl rossz voltam, sőt, valószínű, de nem volt rá alkalmam. Csak egy nagy ölelésre és pár szóra jött, rohannia kellett vissza ugyanis. Azt mondta, hogy itt akart lenni az egész próbán, és sajnálja, hogy kihagyta, de amit látott, az nagyon tetszett neki. És már rohant is vissza. Jól esett, kimondhatatlanul jól esett az, hogy törődik velem, hogy nem hazudik nekem. Úgy éreztem, ő az, aki ha azt mondja, hogy örökké veled leszek, akkor az így is lesz. Csak mondaná ezt, csak lenne majd így. Tulajdonképpen dühös vagyok magamra. Meg ígértem magamnak, hogy soha többé nem kötődök senkihez. Soha, soha többé. Erre jön egy nem mindennapi pasi és rögtön felrúgom az ígéretem. Mert perszer, ő sem egyszerű eset. Sosem lehetünk egy pár. De, azt hiszem, nem is arra vágyok, hogy egy pár legyünk, hanem arra, hogy legyen velem. Örökre. De ez a kérés persze lehetetlen. És attól, mert én így érzek, nem biztos, hogy ő is. Sőt.. Elege lehet már belőlem, a gyerekes dolgaimból. Amint efféléken gondolkodtam, megint Eric kezei közt találtam magamat. Arra sem emlékeztem, hogy a díjátadó helyszínéről, hogy kerültem ki. Nagyon elkalandoztam, így össze kellett kapjam magamat. Míg Eric szitkozódott, mert rájött, hogy megszegtem a szavamat és ettem, igaz csak keveset, addig én a fejemben átpörgettem a változásommal kapcsolatos kérdéseket és próbáltam őket szépen megválaszolni. Az eseményen ugyanis tucatjával lesznek ott a riporterek, újságírók és valószínűleg észreveszik, hogy mit történt velem. Pár óra alatt az én aranykezű stylistom rám varázsolta a gyönyörű bevonuló ruhámat, a sminkesek és fodrászok pedig gyönyörűvé változtattak. Meg szoktam lepődni, hogy egy kis smink mennyi jót tesz az ember kinézetével. És most rá kellett jöjjek, hogy egy kicsit, a jó ízlés keretin belül, több smink és pár profi kéz mekkora csodát képes tenni. A hajam is gyönyörű lett. Adammel az autóban találkoztunk. Hetekkel ezelőtt ugyanis megbeszéltük, hogy együtt jelenünk meg a vörös szőnyegen. Ő vetette fel az ötletet, ugyanis látta, hogy elég bátortalan vagyok még az új kinézetemmel, így ő ott lesz, támogatni engem. - Hűűűha! – majd füttyentett egyet. – Ki vagy te, szépség, és mit tettél Bellával?
- Hahaha, nagyon vicces. – forgattam meg a szemeimet, közben én is végig mértem őt. Egyszerű fekete öltönyben volt, hozzá fekete bőrcipőben. Extraként bőr, ujjatlan kesztyű volt rajta. Az arca most is tökéletes volt, ha lehet ilyet mondani. A sminkje kiemelte karakteres arcát, csókos ajkát és a gyönyörű szemeit.
- Nem ér bámulni… Tudom, hogy hozzád képest semmi vagyok. – nevette el magát.
- Nem bámullak., csak… - haboztam.
- Igeeen?
- Szép vagy.
- Hmmm.. Bellla – csóválta meg a fejét – te beszedtél valamit?
- Nem.
- Akkor, hogy mondhatsz ilyen hülyeséget? Szexi vagyok, helyes vagyok, de széép? – nevette el magát. Erre nem válaszoltam, nem tudtam mit… Az út hátralévő részében hallgattunk. Én Adamet néztem, ő pedig magába feledkezve ült, bámulta a semmit. Néha rám nézett, de olyankor észrevette, hogy én is őt nézem és elkapta gyorsan a tekintetét. Valamin nagyon gondolkozott, csak tudnám min… Valahogy érdekelt, szerettem volna segíteni neki. - Megérkeztünk! – törte meg a csöndet szinte visítva. Egyik pillanatról a másikra izgatottá vált, szemei csak úgy szikráztak. Ő szállt ki elsőnek, majd kisegített engem. A vakuk egyből elkezdtek villogni, mi meg csak mosolyogtunk, pózoltunk, a tömeg pedig fütyült, ordibált, sikítozott. Már én is izgatottá váltam, élveztem az egészet, főleg Adam oldalán. Ahogy egyre beljebb haladtunk a szőnyegen, elváltunk egymástól. Pózoltunk más sztárokkal és persze a riporterek is megtaláltak minket. Engem legalábbis. Egy kedves lány volt az egyik sztárokkal foglalkozó műsortól. Már többször készített velem interjút, mindig jól megértettük egymást. Örültem, hogy ő ért oda hozzám elsőnek. - Úúúú, Bella! Gyönyörű vagy. – kezdte egy dicsérettel. - Köszönöm – mosolyogtam rá. - Mondd, mi inspirált arra, hogy változtass a kinézeteden? Saját döntés volt, vagy.. - Ez saját döntés volt, senki sem kényszerített rá. – vágtam bele nem túl illedelmesen a szavába. - Úgy éreztem, itt az ideje, hogy valami újat mutassak. Kockáztattam, hirtelen ötlet volt, majd meglátjuk, hogy a rajongók mit reagálnak. - Értelek. Szerintem jól döntöttél. - Köszönöm, ez jól esik. - És mondd, mi a helyzet Adammel? Sok a hír mostanában rólatok és most is együtt érkeztetek. - Adammel nincsen semmi, jól van, köszöni szépen. - Ne bújj ki a kérdés alól – nevetett – Jártok? - Ez buta kérdés, nem gondolod? – nevettem el magamat én is – Nézd... Jóban vagyunk, együtt élünk, ez igaz, de tudjuk jól, hogy ő nem a lányokhoz vonzódik… Barátok vagyunk, nagyon megszerettem őt, de ennél többről szó sincs. - Jössz kislány? – szólt közbe Adam a kezét nyújtva felém. Valahogy érezte, hogy róla van szó… - Ne haragudj, de most mennem kell. – mondtam a riportlánynak. - Persze. Köszönöm a beszélgetést és sok szerencsét kívánok! - Köszönöm. – azzal megfogtam Adam kezét és így, együtt szépen bevonultunk az épületbe.
Bent újból elváltunk egymástól. Katy Perry-vel a bevonuláson alig tudtunk beszélgetni, így ezt most bepótoltuk. Majd én egyedül maradtam, de nem sokáig, Lady Gaga csatlakozott hozzám. Igaz, most is csak pár szót beszéltünk egymással, mint múltkor, de jó volt. Érdekes egy ember, jó értelemben persze. Megdicsérte a ruhámat, meg az egész kinézetemet. Azt mondta, neki nagyon tetszik a változásom, előnyömre vált és várja már az előadásomat. Az ő ruhakölteményéhez képest persze az enyém semmi sem volt. Egyáltalán a karcsú, törékeny teste hogyan bírta el a fémmel körbecsavart, ezüstös ruháját? Haja pedig most nem fakó szőke, hanem élénk sárga (nem szőke, hanem sárga!) volt. Hihetetlen hogy megtud változni két nap alatt. Pár emberrel még beszéltem, aztán a helyemre mentem, mint a többiek. Lassan meg is telt a terem és kezdetét vette a díjátadó. Izgatott voltam, de nem a jelölések, hanem a fellépés miatt. Szerettem volna mielőbb túl lenni rajta, de én zártam az estet, ami megtisztelő volt, de egyben idegtépő is. Most legszívesebben Adambe kapaszkodtam volna, de őt sajnos távol ültették tőlem. 5 kategóriában jelöltek, egyben nyertem. Ez nem hangzik túl jól, de ahhoz képest, hogy az összes kategóriában Lady Gaga volt az egyik ellenfelem, szerintem jó. Enyém lett az év pop videója díj, amit meglepetésként Vanessa adott át. Örültem, hogy végre láthattam őt. A helyzetéhez képest vidámnak tűnt, alig vártam már, hogy majd beszélgethessünk. - Ó te jó ég! Uhh.. Köszönöm. – lendítettem meg egy kicsit a kezemet. Ezzel ügyesen azt értem el, hogy kiesett vézna ujjaim közül a díjam és ha Vanessa nem lett volna ott és nem kapja el, akkor valószínűleg a földön koppant volna. Remek, hozom a formámat, megint lesz kin nevetni napokig…- Szóval köszönöm. Mindenkinek, a rajongóknak, barátoknak, munkatársaknak, a menedzseremnek. Szóval mindenkinek. – fejeztem be igencsak gáz beszédemet egy széles mosollyal, majd díjamat most már igencsak szorongatva mentem vissza a helyemre, közben azon imádkozva, nehogy még el is essek, megkoronázva azzal az estet. Nemsokára indulnom kellett öltözni, készülni egy kicsit. Még láttam, ahogy Adam átveszi a második díját. Nyert az év legjobb videója (férfi) kategóriában az If I Had You-val és nyert a legújabb felfedezett kategóriában , ahol többek között Justin Bieber volt az ellefele. Ő persze tökéletes beszédet mondott, mind a kétszer… Az öltözőmben Oliver várt rám. Nem tajtékzott már a dühtől, egész nyugodt volt. - Mi a helyzet? – kérdeztem rá. Minél előbb kiakartam őt rakni a szobából, hogy készülődhessek. - Ma nem fogsz semmilyen számot előadni. Ugye tudod? - Tessék? – vontam fel a szemöldökömet - Nem engedem, hogy ekkora hülyeséget csinálj. – jelentette ki. - Nem érdekelsz. - Ugyan.. nézz már magadra. Ez nem te vagy! – kiabált rám. - De, pontosan, hogy én vagyok. Elegem van már abból a jó kislány szerepből, amit rám erőltettek, többek között te is. – vágtam neki oda. - Akkor sem engedem, hogy kimenj és lejárasd magadat. - Mondtam már, hogy nem érdekelsz. - A menedzsered vagyok, Bella. Azt teszed, amit mondok. - utasított - Csak voltál. - Micsoda? – hökkent meg. - Ki vagy rúgva. – közöltem vele. – És most örülnék, ha kimennél. - Tényleg ezt akarod? - Igen. - Jó. Remélem, jól elcseszed. – kívánta nekem kedvesen, majd bevágta maga mögött az ajtót, de úgy, hogy az keretestül megremegett. Nem tudom, hogy ezt miért csináltam. Nem terveztem el, hogy kirúgom őt, csak most hírtelen jött, haragból. Gondoltam, majd később megbeszélem vele, de az is lehet, hogy nem. Nem volt időm ilyeneken gondolkodni, sietnem kellett az öltözködéssel, felkészüléssel, így is öt percet késsel. Amíg a színpad felé tartottam, féltem. Amikor leültem a zongorához és a közönséget fürkésztem, még mindig nagyon féltem. Csupa híresség, tehetség előtt fogom most bemutatni az új dalomat. Elkezdtem játszani, leütöttem az első pár hangot, majd a többi jött magától. Közben folyamatosan figyeltem a tömeget és ez megnyugtatott, mert nem úgy néztek ki, mint akiknek nem tetszik, m int akik unják. Sőt, volt akik élvezték. Még Conor sem rontott, hihetetlen. Pedig féltem, hogy van benne annyi rossz indulat, hogy direkt rontson. Az utolsó sorok következtek. Ez csak egy pár perces dal, tudom, de annyit ugráltam, rohangáltam a színpadon, annyira beleadtam mindent, annyira rajta voltam, hogy a legtöbb hang szép tiszta legyen, hogy kifáradtam. Mikor vége volt, mindenki veszettül tapsolt, sokan fel is álltak. Ez nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra, hihetetlenül jó volt. Úgy éreztem, most jó voltam, de tényleg, úgy éreztem, most valami jót csináltam.
Mivel én zártam az estet, így a számom után egy-másfél órával már szinte mindenki az afterpartin volt, köztük én is. Adam nélkülem ment el. Ez nem esett túl jól, de legalább a kocsit itt hagyva nekem. Igaz, így talán még bosszantóbb a helyzet, mert így valakivel ment el. Biztos egy pasival…Egy dögös pasival. Te jó ég! Féltékeny vagyok egy pasira. Egy pasira?! Ez röhejes. Sőt.. én vagyok a röhejes. A hely, ahol a buli volt, egész jó volt. Hollywood egyik legjobb helye, de én azért annyira nem voltam tőle elájulva. Legelőször Vanessa talált meg. Alig értem a bejárathoz, ő már jött is felém. Valószínűleg várt engem, aminek örültem is. Beszélgettünk, legalább egy fél órát. Mindenről, köztük Zacről is. Azóta sem beszélt vele, de lehet, hogy így jobb is. A lényeg az, hogy nyugodtnak látszott, nem volt már annyira zaklatott. Később Lady Gaga jött oda hozzám. Újból csak pár szót beszéltünk, de kezdünk egyre jobban jóban lenni, aminek nagyon örülök. Az est folyamán még sok mindenkivel beszélgettem. Volt akivel csak pár szót, volt akivel egy kicsit többet. Tucatjával jöttek oda gratulálni. Mindenki jött, csak az nem, akivel igazán szerettem volna beszélgetni, akit igazán szerettem volna látni. Ő nem volt sehol és ez bántott. De nagyon. Mi a fene üthetett belé? Furcsa volt a mai nap, sokat hallgatott. Megbántottam? De, ugyan.. miket beszélek?! Az égvilágon nem is tettem semmit, amivel megbánthattam volna. Vagy mégis? Amint így marcangoltam magamat belül és közben döntöttem magamat a piákat, valaki megfogta a kezemet és maga felé pördített. Amúgy sem tudok mindig megállni a két lábamon, de ha még be is segítenek az elvágódásban, na akkor tudok igazán nagyot esni. Most is ez történt volna, ha meg nem fog a derekamnál a ’majdnem merénylet’ elkövetője. - Héé kislány. Sokat ittál már megint? – röhögött bele a képembe Adam. Mondhatom, nagyon vicces… - Haha. – forgattam a szemeimet. – Te sem látszol már szomjasnak. – közöltem vele szemrehányóan. Gondoltam, erre majd visszaválaszol valami frappánsat, de nem is figyelt rám. Illetve, rám figyelt, csak nem arra, amit mondtam neki. - Hűhaa. – füttyentett ma már másodszorra a kinézetem miatt – Dögös vagy bébi. Még jó.. Egy mély dekoltázsú, ujjatlan ruha volt rajtam, mely derék résznél szűkült, és apró, kicsi szürke-fekete fényes kövekkel rajzoltak rá különféle mintákat. A szoknya része, amely a derekamtól omlott le a combom közepéig szürke, fekete tűvel, két oldalán alul fekete csipkével volt díszítve melyek között hasonló kristályok voltak, mint a ruha felső felén. Egy szóval, dögös volt, nem csoda, hogy így én is az voltam benne. - Köszi. – vontam meg a vállamat. Jól esett, hogy ezt mondta, de én most nem ere vágytam. Igazából, nem is tudom, hogy mire vágytam. Furcsa volt a helyzet, furcsa volt Adam. Az előbb még éppen az ő társaságára vágytam, senki máséra, de most, hogy itt van előttem, legszívesebben elküldeném a fenébe. Nem tudom, hogy miért.. Furcsa volt, annyira más. Egy ilyen űrlény Adam társaságára nem vágytam. Taszított magától. Olyan volt mint egy Adam bőrbe bújtatott idegen. Még a hangja is ismeretlenül csengett. - Hagyj békén. – kértem. - Most mi bajod? – kérdezte morcosan. - Semmi. – válaszoltam neki, majd otthagytam. Teli volt az egész szórakozóhely, de én addig mentem, amíg egy szinte üres részéhez nem értem. Ott leültem egy elhagyatott asztalhoz és kortyolgattam, ami a kezemben volt, most éppen pezsgő. Nem sokáig voltam magányos… - Oké… Utálom magamat ismételgetni. Mi bajod van? - Én is, de most még is arra késztetsz… Semmi bajom nincsen. – fújtam ki a levegőt lassan. Azt hiszem, kezd megártani az alkohol… - Hülyének nézel? – kérdezte szemöldökét felvonva – Megbántottalak? - Nem. Dehogyis. - Akkoooor? – kérdezte vontatottan. - Furcsa vagy. – közöltem vele. - Igen, ezt tudom. - Ajjh.. nem értesz… Most vagy furcsa. - Tudom.. - Elmondanád, hogy neked mi a bajod? – förmedtem rá. - Sokat gondolkodtam a mai nap. – kezdett bele kis hallgatás után. – Rajtad, a kapcsolatunkon, az új számodon… Nézd. Én kedvellek. Szeretem, hogy olyan kis esetlen vagy, hogy olyan érzelmes vagy. Még azt is szeretem, amit utálok benned. De nem lesz ez így jó… - Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem egy kissé kétségbeesetten. Nem akartam, hogy újra ez történjem velem. Ennyire nem lehet velem mostoha az élet. - Arra, hogy ez így túl sok. Azt hiszem, holnap elköltözök tőled. Ideje lenne már hazamennem. Biztos minden poros otthon… - próbált meg viccelődni ebben a rohadt szar helyzetben.
- De.. de miért? Miért csinálod ezt? Jó ez így neked? – fakadtam ki - Mi a bajod velem? Változtatok, ha kell, ígérem, hogy fogok, csak mondd meg, hogy mit… - mondtam ki az utolsó szavakat már szinte sírva. - Ugyan kislány… - csusszant oda mellém és szorosan megölelt. – Hát nem hallottál az előbb? Veled nincsen semmi baj. Velem van baj. Nem akarok neked rosszat, nem akarlak becsapni. – mondta, s közben megpuszilta a homlokomat. - Ha elmész, akkor teszel nekem rosszat. Te nem csak a házamból, az életemből is ki akarsz sétálni és én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjem velem. NEM AKARLAK ELVESZÍTENI! – fakadtam sírva. - Ajh… Bella. Ugye tudod, hogy köztünk nem lehet semmi?. Jó lesz az neked, hogy különböző pasikkal sétálok majd haza? - Felőlem azt csinálsz, amit csak akarsz. – mondtam neki, miközben kibontakoztam szoros maci-öleléséből, hogy a szemébe nézhessek. – Bármire képes vagyok, csak ne veszítselek el. - Bellus.. ne csináld ezt velem kérlek, így csak nehezebb lesz. - Akkor ne hagyj el. Rögtön könnyebb lesz minden. – válaszoltam. Fájt neki. Edwardnak nem láttam semmit az arcán, a szemeiben. Adamnek eltorzult az arca, a szemei csak úgy szikráztak, csak most nem az izgalomtól, hanem a fájdalomtól. Rossz volt nézni. Rossz volt tudni, hogy ilyen helyzetbe hoztam, hogy én tehetek erről. Mindent elrontok, mindenki fejére bajt hozok, ez a nagy büdös igazság. Úgy éreztem, hogy most el kell mennem, haza, vagy akárhova. Messze az emberektől, hogy többé soha senkit ne bánthassak meg. - Most hová mész? - El. – válaszoltam, de nem volt erőm felállni, visszazuhantam a székre. - Hazaviszlek. – mormogta. - Nem Te csak bulizz tovább. – keménykedtem. Basszus.. mit csinálok? Nem akarom elveszteni, erre mégis elküldöm… - Nem. Amúgy sincs már sok kedvem hozzá.. – s azzal felállt és engem is felsegített. - Ne haragudj, hogy elrontok mindent. – súgtam a fülébe, miközben arra koncentráltam, hogy megálljak a két lábamon. Mielőtt kimentünk volna a klubból, próbáltuk magunkat rendbe szedni, hiszen a bejárat előtt több lesifotós is várakozott, hogy lekaphassák a bepiált sztárokat. Én felvettem a napszemüvegemet, Adam csak a haját hozta rendbe. A paparazzókon kívül elég csendes volt az utca, nem sokan jártak arra felé, sőt, mondhatnánk inkább, hogy egy lélek sem. Most nem mosolyogtunk, nem integettünk a kamerába, inkább póker arccal gyorsan az autónkhoz mentünk és beültünk. Az út nagy részében némán ültünk, még csak egymásra sem néztünk, ugyanis én nem mertem, inkább a kinti fényeket bámultam.
Már a házam előtti zebrán jártunk, amikor hirtelen megcsúszott az autó. A sofőr próbálta korrigálni a dolgot, de nem tudott semmit sem tenni, nekicsapódtunk egy oszlopnak, pont az én oldalamon. Az ajtó, ami mellett ültem teljesen tropára ment, az ablaküveg betört, a szilánkok mind felém szóródtak.
Alice Cullen szemszöge
Hálás voltam magamnak. Hálás azért, hogy rábeszéltem Edwardot arra, hogy idejöjjünk. Hogy nézzük meg Bellát a VMA-n. Hogy ennyivel tartozunk neki. Sokkos állapotban szorongattam a telefonom. Vártam, hogy fivérem telefonáljon. Nem. Nem Bellát nem csaphatta el egy autó, mikor ilyen közel vagyunk. Istenem, kérlek add, hogy Edward időben odaérjen! Könyörgöm.
Olyan szép lenne, ha ezután minden rendbe jönne. Megoldanánk a "Bella a híresség" kérdést. Én tudom. Hiszen nincs olyan, amit ne tudnánk helyreállítani. Edwardnak szüksége van rá. Én tudom.
Bella Swan szemszöge
Megijedtem, el nem tudom mondani, hogy mennyire, teljesen lefagytam. Valószínűleg Adam is megijedt, mégis, volt annyi lélekjelenléte, hogy magához húzzon gyorsan. Ha nem teszi meg, akkor nem is tudom, hogy mi lett volna velem… Még így is lett a kezemen pár vágás, de Adamnek is. A sofőrnek szerencsére nem lett baja. Páran kijöttek a nagy zajra, hogy vajon mi történhetett. Mindenki segíteni akart, de mi nem kértünk belőle. Fogtuk magunkat és szó nélkül, félig sokkolt állapotban besétáltunk a lakásomba.
Kerestem kötszert, hogy ellássam Adam és a saját sebeimet. Mikor ez megvolt, bementem a fürdőszobába, gondoltam egy forró zuhany jót tenne. Már meg voltam vele, amikor a gyomron feladta a helyzetet. Az idegesség, a baleset utáni sokk és a sok pia teljesen kikészített. Mindig is utáltam hányni, és most sem esett éppen jól. Ezzel mondjuk az emberek 90%-a így is van. A fuldokló hangokra, amiket akaratlanul is kiadtam, Adam berobbant és segített rajtam. Összefogta a hajamat, aztán átvitt a szobámba, befektetett az ágyamba. Utána eltűnt egy kicsit a fürdőmben, gondolom feltakarított. Mikor már az ajtóban volt és ment volna kifele, igaz, már fél álomban voltam, utána szóltam. - Kérlek, ne hagyj itt. – mondtam vontatottan, rekedten. Rossz volt hallani a saját hangomat… Nem szólt semmit, tulajdonképp a klub elhagyása óta nem beszéltünk, csak egy kis gondolkodás után befeküdt mellém. Magához húzott, és szorosan átölelt. Valamiért az ablakot bámulta, erősen. Olyan volt, mintha látott volna valamit, vagy valakit ott. Oda akartam én is nézni, de mire elég erőt összegyűjtöttem a megfordulásra, addigra elnyomott az édes álom, a karjaiban.
Edward szemszöge
Ott aludt, illetve aludtak és semmi baja nem volt... Nyugodtnak, igaz egy kicsit gyűröttnek tűnt, de biztonságban volt az Ő karjaiban. Ő megtudta védeni, ott volt, amikor baleset érte, én nem. Ha lenne, akkor most biztos az egekben lenne a vérnyomásom a düh miatt. A düh miatt, amit magam iránt éreztem, a düh miatt, amit iránta éreztem. Neki megvan az, amire én vágyok: Bella és az emberi halandóság. Figyeltem őket. Sokáig. Közben a pasi gondolatait is lestem. Bizonytalan volt, de egy mégis biztos volt: szerette Bellát, még ha nem is szerelemmel. Bella hirtelen felébredt és megfordult, szembe az énekes gyerekkel. Azt mondta neki, hogy köszöni, hogy vele van. Hálás neki, amit nem csodálok. Puszit is adott az arcára. Erre az meg…. Nekem annyi elég is volt. Úgy döntöttem, hogy nincs erre szükségem. Hagyom őt továbbra is a Világában. Bella Swan él és virul - sőt. Jobban, mint eddig bármikor.
Bella szemszöge
Az álmomból felriadtam. Olyan volt, mint régen, olyan érzésem támadt, mintha Edward figyelne. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha csak álmodtam volna az egész pár hónapot, de, amikor megfordultam, szembesültem a valósággal. Ugyan Ő elment, de Adam itt van. Csak nem tudom meddig… - Köszönöm, hogy itt vagy. – mondtam neki. Éreztetni akartam vele, hogy fontos nekem. - Szeretlek. – mosolyodott el, úgy igazán. Még a gyönyörű szemei is ragyogtak.
Tádááám :D Sokáig íródott, mindketten beleadtunk mindent. Nos, hát Edward visszajött. Tudom... nem ez volt a legszebb húzásom, és nem akarok I hate Alice klubbokat facebookon :$ :DDD
Amit Bella énekelt magyar szöveggel:
Hogy tudsz úgy a szemembe nézni, Mintha egy nyitott ajtó lenne? Belelátsz mélyen a gondolataimba, A helyre, ahol ilyen dermedté váltam. Lélek nélkül; A szellemem fagyottan szunnyad valahol, Egészen addig, amíg meg nem találod, És haza nem vezeted.
(Ébressz fel!) Ébreszd fel a lelkem! (Nem tudok felébredni.) Ébreszd fel a lelkem! (Ments meg!) Kiáltsd a nevemet és védj meg a sötétségtől! (Ébressz fel!) Pezsdítsd fel a vérem (Nem tudok felébredni.) Mielőtt elvesznék (Ments meg!) Ments meg, mielőtt még semmivé válok!
Most, hogy tudom, mi hiányzik, Egyszerűen nem tudsz elhagyni. Lehelj rám, és tégy valódivá, Hozz vissza az életbe!
(Ébressz fel!) Ébreszd fel a lelkem! (...) Ments meg, mielőtt még semmivé válok!
Hozz vissza az életbe! Hazugságban éltem (A lelkem teljesen üres) Hozz vissza az életbe!
A lelkem fagyos az érintésed nélkül, A szerelmed nélkül, drágám, Egyedül te vagy élő a holtak között.
Még mindig nem tudom elhinni, Hogy nem láttalak a sötétben, Pedig előttem voltál. Úgy tűnik, mintha ezer éven át aludtam volna, Most már muszáj lesz felnyitni a szemem. Gondolat nélkül, Hang nélkül, Lélek nélkül, Ne engedj itt meghalni! (Az életnek többről kéne szólnia) Hozz vissza az életbe!
(Ébressz fel!) Ébreszd fel a lelkem! (...) Ments meg, mielőtt még semmivé válok!
Hozz vissza az életbe! Hazugságban éltem (A lelkem teljesen üres) Hozz vissza az életbe!
(dalszöveg: Evenascence - Bring me to life) forrás: zeneszöveg.hu
Tudom, hogy untok, de ismét van egy új blogom. De ez merőben más. Saját sztori. És nagyon érdekelne a véleményetek, mert ez nagy ugrás, és félek. Remélem bejön az alapötlet.
Jó olvasást! Alice BÚÉK!!! Boldog Új Esztendőt Kívánok. Atyaég, 2011! Csak nekem repült az idő? :O (Remélem nem vagytok nagyon másnaposak :P :) Az optimista azért várja az éjfélt, hogy az új év elkezdődjön, a pesszimista pedig azért, hogy megbizonyosodjon róla, az óév elmúlt. Mi legyünk optimisták, ha kérhetem :D
31.fejezet Zanessa
Betapasztottam a számat. Nem. Ez nem történhet meg velem.
- Jól vagy? - ráncolta homlokát. Szemmel láthatóan sértette őt a viselkedésem.
Megráztam a fejem.
Ekkor arcizmai végre felengedtek.
- Gyere, elég sápadt vagy! A levegő jót fog tenni!
Bólintottam.
Kezem alá nyúlt, s határozottan megrántott a kijárat felé. Vicc, hogy ez az apró nő erősebb, mint én. Újabb gratuláció magamnak...
- Jobban vagy? - kérdezte öt perc után, közben elővett egy cigit.
Lélegeztem még egyszer, jó mélyen a hűs, decemberi szellőből.
- Aha, igazán köszi! - mert azt hittem lehánylak...
Legyintett, közben szívott egy adag dohányt.
- Kérsz? - nyújtotta felém. Megráztam a fejem.
- Neked is ma van a próbád? - kérdeztem. Próbáltam felvenni egy könnyed csevej alapbeállást, pedig szívem szerint sikítva rohantam volna ki a világból.
Lady Gagával beszélek!
- Aha.
- Még Adam próbál - vágtam rá, majd befogtam. Hiszen Gaga, maga Gaga akkor próbál amikor akar. Hiszen ő a pop istennő!
- Lambert? - fújta ki a szmogot, amelytől köhögni kezdtem. A távolodó sárga taxikat figyeltem, majd bólintottam, mellkasom előtt összefonva kezem. Kicsit kezdtem fázni.
Felvonta a szemöldökét.
- Végre megismerem a kis suhancot.
- Parancsolsz?
- Ne értsd félre. Imádom. Kicsit fura, de hát bassza meg! Úgy kell azt! Őrülteké a világ, bébi. Ezt jegyezd meg - majd végignézett rajtam, s megcsóválta fejét. - Bár minek papolok pont neked. Látom, rátértél az útra, kedves. Bejön ez a stílus. Jobb, mint a szende-szűz szerep, amit rád erőltettek - köhögte, közben elnyomta a csikket. - Így születtél, bébi, ne engedd magadtól ezt elvenni! - veregette meg a vállam. - De most mennem kell. Már vagy tíz perce rezeg a mobilom.
- Oké... - dadogtam. Csókolom... azaz...- Szia...
- Csáó, Bella. Örülök, hogy megismerhettelek! - fogta meg a kezem, majd berontott az épületbe.
Sokkolva bámultam utána, majd észbe kaptam, miért is indultam el eredetileg. Haza kell mennem.
A sofőröm már várt, én pedig beszálltam a hátsóülésre. Megint émelyegni kezdtem. Ilyen nincs. Határozottan betegnek éreztem magam. Gyengének. Csak én lehetek annyira béna, hogy beteg leszek két héttel a fellépés előtt? Ismétlem, ilyen nincs! Nem történhet meg velem!
Megérkeztünk! - rántott vissza, Henrik, a vezető, kétségbeesett gondolatim közül.
Meglepetten pislogtam, s még mindig nem akartam elhinni.
Intettem egyet neki, majd minden szó nélkül, zavarodottan kiszálltam a kocsiból, s a házhoz futottam.
Türelmetlenül dörömböltem, mire Sue, a szobalány ajtót nyitott.
Szia! - pihegtem, majd kikerültem, a lépcsőn felverekedve magam a szobámba rontottam.
Nem! - csak ez járt a fejemben, s az ágyba vetettem magam.
Elhatároztam erősen, hogy kikúrálom magam. Lehunytam durcásan a szemem, hogy elaludjak. De fel voltam spannolva, s már nem éreztem magamat rosszul. Különös... mindenesetre én pihenni fogok. Nem bízok a hülye, alattomos bacilusokban. Én kifogom őket feküdni, mert érzem, hogy valahol elbújtak. Csak azt nem sejtik, hogy rossz emberrel kezdtek ki. Én erősebb vagyok!
Gyógyíts! - parancsoltam szervezetemre. - Most! Üsd vágd, nem anyád, nem apád! - kontráztam tovább fejben.
Hát ez röhej... - állapítottam meg tíz perc után. Komolyan magammal veszekszem? Meddig süllyedek még?
Bedugtam az Mp3-asomat, s kihasználva, hogy Adam nem tartózkodik itthon, Nickelbacket bömböltettem a fülembe. Hagytam, hogy a vad gitár és dob szólok az idegeimmel játsszanak, hogy lüktessenek ritmusra a sejtjeim.
Hogy te milyen egy hányadékot hallgatsz! - húzta ki a fülemből.
Add vissza! - ültem fel az ágyból.
A kis – szépen fogalmazva – rohadék felemelte a kezét, így minimum két méter húsz centiméter magasban tartotta. Ilyenkor kezdenék el ugrálni a 162 centimmel... feleslegesen.
Adam, hallod, nem viccelek! - néztem rá csúnyán. Kezdett felmenni bennem a pumpa.
Felvonta a szemöldökét, majd sóhajtva a kezembe dobta, így könnyedén kicsúszott béna ujjaim közül.
Kedvesen kiröhögött.
Felemeltem a padlóról, megvizsgáltam, hogy nincs baja, majd teljes erőből hozzávágtam.
Meglepetten nézett rám, de látott valamit az arcomon, így inkább semmit nem kérdezett, csak megdörzsölte a kezét, ahol eltaláltam.
Erős vagy – jegyezte meg félvállról.
Bocs, mostanában kicsit feszült vagyok... - ráncoltam a homlokom. Nem értettem, fel nem fogtam mi ütött belém.
Csak szólni jöttem, hogy elmegyek, ne várj és ne hívj, majd jövök. - kacsintott az arcomba.
Hová mész? - csúszott ki a számon, nem mintha bármi közöm lenne hozzá..., de tudni akartam.
El – nevetett, majd azzal a lendülettel sarkon fordult, s elviharzott.
Összeomlottam, egy pillanatra. Szörnyű bűntudatom volt, de akkor úgy éreztem meg kell tennem. Nem is én irányítottam magam...
Kifutottam Wc-re, majd mikor visszaértem, szemem megakadt a fiókon, amely képzeletemben vadul dörömbölni kezdett.
Felsóhajtottam. Kinyitottam a kulcsra zárt reteszt, majd előhúztam belőle egy fehér, tiszta papírt. Idegesen rágcsáltam a számat, a toll két ujjam között himbálózott. Dalszövegíróként nem tudtam, mit írhatnék. Mi lenne az, ami nem túl elcsépelt, sablonos, még is az, aki vagyok.
Drága, Alice!
Furcsa és zavaros. Már is eltelt három hónap, s ti messze jártok már, még is, mintha tegnap lett volna, hogy együtt vagyunk, hogy megnevettetsz. S mintha tegnap lett volna, mikor elmentetek. Kicsit megállt az időm, pedig a világ rohan tovább, bizonyítja az is, hogy nyakamon egy nagyszabású fellépés, mögöttem egy stílusváltás, sok hiba, de egy őszinte barát. Talán láttad a hírekben az Adam-es ügyet... megnyugtatlak, nem, nem jöttem össze egy meleg énekessel. Adam továbbra is tüzel – ami minden bizonnyal számodra gusztustalan, de úgy gondolom, nála jobb, őszintébb emberrel életemben nem találkoztam.
Remélem jól vagytok, nem ártottam sokat a „világommal”, de nem hallok rólatok a Tv-ben, az újságokban, s ez siker, nem? Komolyan, remélem, hogy sikerült visszaállnotok a normális kerékvágásba, Alice. Én is ezt teszem. Igyekszem, nagyon.
Ed – itt egy pillanatra megremegett a kezem, a golyóstoll kicsit elmaszatolódott, de mély lélegzet után folytattam – wardot puszilom. Sejtem, neki is nehéz, de tudom, hogy egy tisztább, kevésbé steril világot érdemel. Nem csak Ő, hanem Ti is.
Alice, egy percig sem szabad azt gondolnotok, hogy hibáztatok Én voltam túl önző. Túlságosan is vágytam a társaságotokra, s nem óvtalak benneteket. Buta voltam és naiv. Ennek így kellett lennie, ahogy ti tettétek. Remélem, eddig is így láttátok, s nem emésztetted magad, drágám.
Puszi: Bella
Úgy éreztem felszökött a lázam. Lehunytam a szemem, s kifújtam a levegőt. Minek írok levelet, ha még a címét sem tudom?
Hát, mert nem tudom... de meg fogom tudni..., egyszer – magyaráztam, mire megráztam a fejem.
Hihetetlen vagyok. Bevágtam a körmölést a fiókba, majd unalmamban ismét eldőltem az ágyon. Az iPod-om még mindig a földön pihent. Sebaj, annál tovább úgy sem eshet.
Nyújtózkodtam egyet. TV nézésről, és interneteséről számomra szó sem lehetett. Mindig csak felhúzom magam a sok értelmetlen szennyen, így már egy ideje ezeket a dolgokat próbálom kikerülni az életemből. Volt min így is idegeskednem – hajjaj, bőven –, nem hiányzott még egy indok. Tehát elektronika kilőve...
We are sure fire winners... winners... winners
Ó, fogd már be! - morogtam, s a párnát a fülemre húztam.
De a kütyü csak nem hagyta abba a csörgést. Egyre hangosabban, egyre zajosabban... egyre idegesítőbben.
Kifújtam a levegőt – hisztiztem egy sort fejben -, majd felálltam, s a földön lévő telefonomhoz sétáltam, a remény lángja kicsit motoszkált a fejemben.
Leguggoltam, s egy pillanatra meginogtam. Nem csupán szédülésről volt szó, csak szimplán meglepődtem, s kicsit csalódtam is.
Vanessa.
Hello? - szóltam bele, bal vállamhoz nyomtam a fülemmel a mobilt, közben felügyeskedtem magam a földről, s a méretes ágy szélére ültem.
Bella? - hangja most is vékonyka, csengő volt, de kicsit szaggatott.
Vanessa! Mesélj, mi van veled? - most már izgatott voltam. Rég beszéltünk, s nekem hiányzott. Kedvelem őt.
Hát, semmi... különös..., csak...
Mondjad már. - nagyon is ismertem amikor keríteni, terelni próbál.
Kirúgtam Zac-et! - most már sírt.
De hát miért? - esett le az állam.
Nessa, beszéljük meg... - hallottam meg Zac hangját is a háttérből. - Csak húzz el, és vidd az összes hülye cuccodat magaddal, seggfej! - ordította. Kezdtem azt érezni nem éppen a legmegfelelőbb pillanatban beszélgetünk, de kíváncsi voltam, segíteni akartam, és le is blokkoltam.
Figyelj, visszahívjalak úgy egy kicsit később? - kérdeztem végül.
Nem, nem, nem! Már úgy is távozni készült! - és egy hangos puffanás. Becsapta az ajtót. Hallgattam. Nem tudtam mit mondhatnék. Megvakartam a fejemet. - Azt fogom mondani csöndben mentünk szét. Kihűlt a kapcsolatunk. Mert nem akarom..., hogy publikus legyen...
Mi? - suttogtam.
Azt amit már annyian tudnak. Amit egy újságból kellett megtudnom. Kétszázezret költött nőkre... piára... egy olyan helyen...
Mi van? Nem úgy volt, hogy elengedted?
Egyszer! Vagy úgy négy hónapja! De akkor nem költött kurvákra! És akkor tudtam!
Hogy a fenébe jöhetnél, mikor három nap múlva lesz a VMA?
Mi van?! Nem, nem az két hét.
Három nap, Bella...
Vészesen kezdtem számolni a fejemben... a napok mostanában kicsit összemosódtak...
Ne égesd le magad! Vidd a müzlidet is, mert én hányok tőle! És most már tőled is! - rántott vissza az ordítozás a földre. Oké, most már két dolog is sokkolt. A napok és Vanessa. Újabb puffanás és egy kattanás. Kulcsra zárta az ajtót. Dörömbölés. - Rendőrt fogok hívni! - fenyegette. Tudtam, hogy nem hozzám beszélt. - Beszélj hozzám, mielőtt kitépem a hajam! - igen, ezt már nekem szánta.
És, hogy, hogy a tálalás mellett döntesz?
Páran sejteni fogják az igazságot... összeteszik, de a másik réteg inkább ne tudja.
Mert?
Mert rohadtul megalázó! Ez azt jelenti, hogy nem adtam meg neki amire vágyott! Hogy egy csőd vagyok! Egy ingyen kurva netes fotókkal, aki nem tudja kielégíteni a barátját! - fakadt ki. - Az egész karrieremet lehúztam a klotyón, hogy szórakoztassam! Hármasra vágyik, vagy nem tudom... nem tudom, mivel jobb pár szőke ribanc!
Megdörzsöltem az állam. Így volt.
Semmivel. Bánja is!
Ó, fenéket! Csak a kibaszott imázsát védi! Fél, hogy mit mondok róla! Hogy mennyire teregetem ki a kis szennyesét! Retteghetsz is, szemét! - dörömbölés. Valamilyen szinten nagyon kellemetlen volt ebbe belecsöppenni.
Beszéljek vele?
Nem! Velem beszélsz! - most már féltem tőle.
Hogy vagy? - gratulálok magamnak. A leghülyébb kérdés.
Rosszul! Meghaltam! Elegem van!
Tudtam miről beszél. Láttam magam előtt kétségbeesett arcát, kisírt szemét, pirosodó, dühtől izzó orcáját. Hányszor is mentem ezen át? Úgy... egy és félszer. De főleg egyszer.
Túl fogod élni. Sokkal jobb vár rád – biztattam. Én csak tudom.
De nekem nem kell jobb!
Tudom, most így érzed...
Nem értheted... leírhatatlan... és egyben dühös és vagyok és fáj és...
Főként megalázott.
Igen – suttogta. - Most megy el. Látom a távolodó kocsiját – mondta megtörten. - Meg. Akarok. Halni.
Van valaki veled?
Igen. A darabjaim – ironizált.
Ez nem vicces.
Nem vágyom társaságra, Bella. Csak simán magányra.
Nem teszem le. - nem bíztam benne, hogy nem keres egy kötelet.
Hiányzott a hangod – sóhajtotta. - Meg akarlak látogatni, majd.
Igen, az jó lenne – helyeseltem.
Most megyek. Össze akarom csomagolni a cuccait.
Nem kéne...
Túlélem. Nyugalom. Jól, legalábbis megvagyok.
De vigyázz magadra!
Aha, szia – mondta szórakozottan, majd kinyomott.
Hivatalosan is megutáltam azt – a nincsenek rá elég csúnya szavak - „férfit”.
Hogy tehette ezt? Hogy bánthatta meg azt a tündér lányt? Ember az ilyen?!
Egy világ dőlt bennem össze. Hittem benne. És most csalódtam. Legszívesebben felhívnám, s ordítoznék vele, torokból, miért teszi.
Ekkor eszméltem fel, hogy a névsornál a „Z” betűnél tartok. Nagy, nagyon volt a kísértés, hogy megnyomjam a zöld gombot... Nem... nem az én dolgom... De az a rohadt hang a fejemben, erősebb volt. Legyőzött. „Tedd meg!”
Próbáltam, én tényleg próbáltam erős lenni, és másra gondolni. Arra, hogy kettő hét helyett két nap múlva lépek fel, de nem hatott meg. Fortyogtam. Égtem. Dühöngeni akartam, így reszkető hüvelykujjammal tárcsáztam.
Meghalsz...
Halló? - kérdezte tudatlanul. Hallottam az autók süvítését, tehát vezet.
Te csak ne hallózz nekem, segg! Hogy tehetted ezt? - tagoltam a szavakat. - Há' milyen ember vagy te? Mit képzelsz magadról? Ki vagy te? SENKI! Egy lecsúszott Disney-sztárocska aki kétségbeesetten próbál kitörni, ami csak még szánalmasabbá teszi, mint amelyen alapból! Egy nyálas szépfiú vagy! Azt hiszed helyes vagy?! Elmondom neked barátom, hogy igen, aranyos kis pofikád van, DE jegyezd meg, hogy egy: öregedsz, kettő: mindig lesz nálad szebb és jobb. Béna színész vagy! Körberöhögtelek a legutóbbi filmed közben! Jó színész vagy igaz, de minden körülmények között lesz nálad tehetségesebb! Ellentétben Vanessa, a Világ legszebb nője, divatikon, szexi, egzotikus, kitűnő színésznő! Minden ami TE nem vagy! A legeslegszerencsésebb pasinak kellett volna érezned magad! A nap 24 órájában körbe ugrálni, örömében járni, a talpa nyomát végigcsókolni, hogy a TIÉD! De TE NEM! Mert egy szar darab vagy! Az életedben nem lesz még egy ilyen alázatos, okos, helyes és szexi barátnőd! Seggfej! - befejeztem a monológom, nem voltam kíváncsi a válaszára, kinyomtam.
Elégedetten fújtam ki a levegőt. Jól éreztem magam. Megkönnyebbültem, egyben fel voltam spannolva. Kiadtam magamból.
A nagy izgalom miatt meg is éheztem, pedig úgy két órája kajáltam a csarnokban. A pocim korogni kezdett, és én jó kedvűen ugráltam ki a szobából, majd le a lépcsőn, egészen a nappalival egybenyitott konyháig. Reménykedtem, hogy Sue csinált valami ehetőt.
Kinyitottam a hűtőt, dúdolásztam, fejemet kicsit benyomtam, hogy jobban lássak – mindenhol csak egészséges ételt láttam, salátát, paradicsomot, sajtot... semmi kedvem nem volt hozzájuk. Kalóriát akartam. MOST!
Bingó! - nyaltam meg a szám szélét, miközben kiemeltem a tepsibe rejtett lasagne-t.
A fagyasztóba is benéztem, s lássak csodát, egy jó nagy doboz csoki fagyi szúrta ki a szemem. Hívogatott. Nyami...
Mérlegeltem, elgondolkodtam azon, hogy a személyi edzőm hány perc futást adna nekem a futópadon. Megborzongtam, de megvontam a vállam. Nem kell mindenről tudnia – gondoltam önelégülten.
Leültem a bárasztalhoz, s tömni kezdtem a fejem. Arra sem vettem a fáradságot, hogy megmelegítsem az ételt. Csak enni akartam.
A nap már lassan lekúszott az égbolton, s én csokifagyit tömtem a képembe. Imádtam a jeges, édeskést ízt, ahogyan szétolvad a nyelvemen...
A fél dobozzal bevágtam, mikor már úgy éreztem elég, de nem éreztem magamat tele. Csak kellemesen.
Dobolni kezdtem az ujjaimmal, gondolkodtam mit csinálhatnék... a hajam belógott a képembe, így kisöpörtem, de ismét visszahullott a szemembe, így idegesen, erőszakosan a fülem mögé dugtam. Mikor ezzel végeztem, kifújtam a levegőt. Maradt az unalom.
Beharaptam az alsóajkam, céltalanul leszálltam a bárszékről – a pulton hagyva mindent, hiszen minek fizetném a komornyikot, ha nem ezért? -, s a nappaliba mentem. A polc roskadozott Vanessa házi és egyéb DVD-itől.
Közelebb mentem. Mindent megörökített. Rengeteg, kedves emlék tört elő bennem, miközben a címkéket néztem. Nem kellett megnéznem a filmeket. Emlékeztem én így is. Elmosolyodtam, halk nevetés hagyta el a számat, ahogy ujjaim végigszánkáztak a fekete, fehér cetlivel megcímkézett tokokon.
Egyben beszippantottak a kellemes emlékek. Hálás voltam most, hogy az vagyok, aki, hiszen máskülönben, hogyan ismertem volna meg, Katy-t vagy éppen Nessát? Ki lettem volna nekik? Ez egy határozottan jó oldala volt a sztárságnak. Rengeteg kapu megnyílt előttem
Másfelől dühös is lettem.
Zac, első karácsony
Zac szülinap :D
Zac és az úszás
Zac, Zac, Zac... kikapkodtam az összes „Zac” videót, a hónom alá dugtam őket, s a kanapé alá raktam be őket. Nincs jogom kivágni őket a szemétbe, de nem kötelességem bámulni őt.
A DVD-k negyedétől megszabadultam így...
Kifújtam a levegőt, elővettem egy megnyerő DVD-t, s beraktam.
Leültem a kanapéra. Kint már sötét volt. Felhúztam a lábam, s karjaimmal átfontam. A kedvenc szürke, nagyon kényelmes melegítőm volt rajtam.
Kör.
Reméltem, hogy valami jó kis vígjáték lesz, de a szerencsére bíztam magam. Nem olvastam el a hátoldalát.
Kattant a zár, a számból pedig egy vérfagyasztó sikítás tört elő.
Egy: megijedtem a hirtelen hang miatt.
Kettő: így is, úgy is sikoltottam volna. Éppen nagyon megijedtem a filmtől.
Enyhén sokkos, izzadt állapotban hátranéztem.
Adam dőlt be az ajtón, nevetett. Őt követte egy srác. Egy helyes, de rózsaszínpólós srác, szőke hajjal.
Mi a franc?!
Leállítottam a kazit, pont amikor a „nagyon aranyos” kislány a kútból mászott elő.
Felálltam.
Bells, cicám. Vagy nagyon bebasztam, vagy olyan jó vagy, hogy kettő van belőled! - tárta ki a karját, a pasas meg átfonta kezét a dereka körül.
Ismétlem, mi a franc?!
Gy, gyere ide! Hadd mutassalak be, Marcusnak! - dőlt a falnak. A hülye vigyor az arcán ragadt.
Sértődötten összepréseltem a számat.
Ő itt, Bella! - mutatott felém.
El sem hiszed mekkora raj... rajongód vagyok! De mé' fekete a hajad? - artikulálta.
Közelebb léptem feléjük.
Te egy pasit hozol a házamba?! - néztem a szemébe, a kis szöszkével nem törődve.
Ajjaj, hiszti riadó! - nevetett a srác. Dőlt belőle a bár szag. Értsd: füst, parfüm, alkohol.
Te csak ne szólj be! - mondtam élesen. - Nem csinálhatod ezt itt! - szorítottam ökölbe a kezem.
Egy nő jobb lenne? - vonta fel a szemöldökét.
Túl gyorsan vágtam rá.
Nem!
Elvigyorodott, és bólintott egyet.
Akkor, tehát, mi a baj?
Megfogott. Kétségbeesetten, dühösen, ijedten kerestem valami kifogást. A szöszke finoman megérintette a fenekét Adamnek, én pedig közel jártam hozzá, hogy eltörjem az orrát.
Azért, mert kupi van a szobádban. Így nem fogadhatsz látogatót.
Röhögni kezdett. De nagyon. Megemeltem az állam.
Szia, Bella! - egyik lába már a lépcsőn volt, nyomában a díszpicsával.
De félek a filmen! A lakótársad vagyok! Most nem hagyhatsz magamra!
A fejére csapott, és elvigyorodott.
Egy pillanatot mutatott a pasinak, majd elém lépett. A lábfejünk összeért. Két kezével megfogta az állam, s megemelte, hogy a szemébe nézzek. Éreztem édes, kicsit alkoholos leheletét az arcomon, bár én alig bírtam levegőt venni. A szívem dübörgött, én pedig elvörösödtem.
Még közelebb hajolt. Arca csak pár ujjnyira volt az enyémtől. Ajka elnyílt egy mosoly kíséretében.
Jól áll neked a féltékenység! - susogta, majd röhögve megborzolta a hajam, s ellépett.
A hasamat szorító kezem lehullott, s csak bénán lógattam. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.
Felmentek az emeletre. Hallottam lépteiket, ahogy a szobájába érnek. A deszka minden pillanatban nyikorgott lépteik alatt.
Beharaptam az alsó ajkam, jó erősen. Mélyeket lélegeztem, hogy a torkomban lévő könnyeket elűzzem. Mit képzel ez magáról? Én nem vagyok féltékeny! Most is csak azért sírok – majdnem – mert ideges vagyok Zac miatt. Bizony. Más oka nincs.
Nem vagyok féltékeny! - kiáltottam, s egy párnát vágtam a lépcső felé.
Amúgy amit Zac-ről írtam igaz. Fél millának megfelelő összeget vert el egy nigh-klubban. Nem hiszek a szép szakításokban, főleg 5 év után. Szerintem közrejátszott :(
A fejezetről: Elnézést a bogyók miatt a párbeszédnél, de Mac gépem van, és így már értelemszerűen nincs WORD-öm, csak egy OpenOffice nevezetű programom, ami valamiért így néz ki, s szinte lehetetlen másképp' megoldani. Remélem így is olvasható.
A következő fejezetben már tényleg VMA, ami nem lesz túl eseménydús, de viszont utána érdekes fordulatot vesz a történet, amit már sokan vártatok:D
